1. Fejezet

Levelek

Hullanak a levelek.Amerre a szem ellát mindenhol vörös, barna és sárga takaró fedi a földet. A nap még lenyugvóban is arany szint ad a környezetének.
Pont olyan ősz van mint akkor. Mint amikor először találkoztunk. Akkor is így sütött a nap.Akkor is ilyen gyönyörű aranybarna volt a táj. Pont, mit az Ő szeme... De erre nem szabad gondolnom. Nem! Ez még most is elszomorít, pedig hány év telt el már az óta... Eddig is sikerült távol tartanom magamat az emlékektől most is sikerülni fog.
A kis Madeline (akit rólam neveztek el) felém integet. Az én rozsdavörös hajamat örökölte. (Bár nekem jóval a születése előtt megőszült.)

Emlékszem Ő minden alkalommal amikor leesett az első levél azt mondta:
- A mi évszakunk az ősz a hajad olyan, mint a vörös, az én szemem meg mint a sárgás barna levelek. Ez az évszak a középút nyár és tél között. Mint mi. Két ellentét, amiből gyönyörű egyvelék lesz.
Én az idő múlásával egyre több és több gondolattal tudtam kiegészíteni. Az ősz az évnek csak egy negyede. Nem tart tovább három hónapnál. Nekünk is ilyen volt a "kapcsolatunk" csak egy kis részét foglalja magában az életünknek.Szeszélyes időszak nem tudhatjuk, hogy a napsütésnek mikor lesz vége? Hogy mikor borul be az ég és kezd el zuhogni az eső? És azt se, Hogy mit hoz a holnap. Mi se tudtuk. Nem tudtuk, hogy a mámoros boldogságunknak mikor lesz vége, és jön helyette a veszekedés, sírás, szakítás.
De a legnagyobb felfedezésem mégis az volt, hogy az év olyan, mint egy kör. Elindul egy pontról és ugyanoda ér vissza. Tavasz, nyár, ősz,tél és megint tavasz. Ő is köröket írt le. És a körből én egy körív darab voltam. Kis ideig velem volt, aztán ment tovább. De mindketten tudtuk, hogy újra fel fog bukkanni. 

Úgy látszik most nem sikerül elmosni az emlékeimet. Folyton a felszínre törnek.
Ebben a kertben találkoztunk először. Bár én már előbb is hallottam róla. Nőcsábász volt. Liliomtriplónak tartották. Ezért nekem meg volt tiltva, hogy egyedül szóba álljak vele. A bátyám cimborája volt. csak tizennégy voltam. Két évvel fiatalabb, mint ő meg a testvérem.
 Padon ülve rajzolgattam le a tavat tetején az elszáradt fa levelekkel.Az egyiken egy béka trónolt. Az "alkotásba" belefeledkezve észre se vettem ahogy mögém került, míg meg nem szólalt.
- Magácska olyan szépen rajzol, mint ahogy kinéz. - A
hirtelen jött hangtól összerezzentem a szivem a torkomban dobogott, a fülem elkezdett zúgni és éreztem.Hogy mit azt nem tudom, csak azt hogy, minden porcikám vibrált, kavargott a gyomrom, és valami várakozáshoz hasonló hullám vett le a lábamról.A testem már akkor tudta... 
- Köszönöm.-mondtam teljesen kivörösödve, míg próbáltam valahogy lenyugtatni felhevült testemet.- Nem hinném, hogy ismerném önt. Minek köszönhetem látogatását?- hazudtam könnyedén.
- Fivérét Rudolfot jöttem meglátogatni. A nevem William. William O'Connor.-majd kéz csókot adott a kezemre, amitől egy áramütéshez hasonló érzés söpört végig a testemen, és átnyújtott egy napraforgót.
Mire megszólalhattam volna már eltűnt. Máig sem értem, hogy honnan szerezte a virágot, mert nálunk és a környéken akkora már rég elszáradtak. De ami még jobban meglepett, hogy ez a kedvenc virágom, és, hogy ezt honnan tudhatta. Mert volt egy olyan érzésem hogy, tudta. Máig sem értem miért jutottam erre a következtetésre, csak egy, olyan női megérzés volt.-Talán a tekintete miatt úgy nézett rám, mint aki mindennel tisztában van.
Ezután gyakran "összefutottunk" a tónál és beszélgettünk. Eszméletlen, hogy mennyire másképp láttunk mindent a világon. Mindenről másképp vélekedtünk. És amikor ezeket megosztottuk egymással gyakran heves vitába keveredtünk, aminek sértődés lett a vége.
De hiába ígértük meg bosszúsan, hogy holnap nem jövünk, mindig ott voltunk. Kellett nekünk a másik. Nem szerelem volt, de nem is szeretet. Inkább a megfelelő szó rá a szükséglet.
Legnagyobb vitánk a művészetről szólt. Én mindig is imádtam és imádok festeni, rajzolni. Ő persze felesleges butaságnak tartotta...
-Már megint festesz Madeline? Nem untad még meg? - kérdezte flegmán és leült mellém.
Ekkor már november vége felé jártunk. Az elmúlt két hónapban szinte minden nap itt kint beszélgettünk.
- Hogy érted, hogy már megint?-A dühöm kezdett felcsapni.- A festést nem lehet abba hagyni! Az kitölti az ember minden gondolatát érzését és pillanatát. Ott van amikor valami gyönyörűt lát az ember. Ott suttogja gondolatban hogyan tudná ezt képeken visszaadni. Ott van este, amikor lefekszem, amikor álmodom, amikor...-magyaráztam teljes bele éléssel ameddig észre nem vettem hogy gondolatban teljesen máshol jár- Figyelsz te rám egyáltalán?
Egy percig még némán meredt a távolba majd foghegyről odavetette-Nem nagyon. Igazából a művészetnek semmi értelme és jelentősége nincsen.-Mondta lassan és unott hangon még mindig a távolba bambulva.
- Ez egyáltalán nem igaz!-Csattantam fel míg az előbbi dühöm újra felszínre tört.
- Dehogynem! Te is tudod. Legfeljebb csak annyi haszna van, hogy a sznob nemes angolok megveszik valamelyik felkapott művész képeit, hogy aztán mutogathassák a sznob angol barátaiknak és megvillogathassák a nagy "műveltségüket" és hogy...
- Te most a családomat kritizálod?!-pattantam fel ültömből.
- És hogy elkényeztetett lányaik firkálgathassanak egy lapra és... -a pofon hatalmasat csattant az arcán.
Igazából még mindig nem tudom hogy melyik rész miatt pofoztam fel.Azért mert lekezelően beszél?Vagy mert sértegette a családomat, a bátyámmal együtt, aki állítólag a barátja volt?Nem beszélve arról hogy engem is megbántott.De ami talán a legrosszabb volt hogy még a szemembe se nézett.Az eltöltött délutánok után még arra se méltatott, hogy a szemembe mondja.Ez fájt. Szívet szaggatóan.
A csattanás utáni síri csönd már bántó volt.

A történetről

Ez a történet egy idős hölgy, Madeline szemszögéből íródik, aki visszagondol az életére. Egy már az első napon halálra ítélt szerelemre, a családjára, egy barátra, és a háborúra.
A történet folyamatosan írás alatt van.